Harmadik Mini-könyvklub 3 bejegyzés, mégpedig Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényéről.
Régóta várólistás volt a könyv, azután pár éve megkaptam Izoldától ajándékba, de valahogyan csak csücsült a polcon. Lehet, hogy közrejátszott az olvasás halogatásában, hogy miután megjelent a gyönyörűszép külsejű átdolgozott kiadás, akkor már inkább azt terveztem elolvasni.
És itt jutunk a jelenbe (vagyis inkább közelmúltba), ahol is sehogyan sem sikerült megszereznem az új kiadást - az meg egyelőre furcsának tűnik, hogy megvegyem, mikor már van belőle egy régebbi kiadású példányom -, így a régebbi verziót olvastam.
De örömmel láttam utánaolvasáskor, hogy érdemes lesz legalább elolvasni az átdolgozott verziót, mert olyan dolgok kerültek kihúzásra belőle, amik szerintem sem képezik szerves részét a történetnek, legalábbis teljesen jól működhet nélküle.
Éééés a zagyválás után írok a történetről is!
Amit legelőször realizáltam, hogy én szinte egyáltalán nem olvastam eddig urban fantasy-t. (Ahogy korábban írtam, fantasy-t is csak alig-alig.) A Molyon kilistázva az urban fantasy-kat, megkaptam eddig olvasottnak a műfajban a Harry Pottereket, meg egy-két young adult-kötetet.
Ennek köszönhetően igazán új élmény volt egy ilyen történetet olvasni. Ahol a főhős egyik pillanatban rajzórán ül, majd a másikban "macskát teremt", nem beszélve arról, hogy kiderül, milyen másik világ rejtőzik a normális, emberi világon túl.
Természetesen azt a világot szerettem jobban. Főleg a helyszínt - és annak leírását! -, de a szereplők is élőbbek, különlegesebbek voltak. Valahogyan a jellemük is árnyaltabb volt, élőbbek voltak a fejemben, intenzívebb érzelmeket voltak képesek kiváltani belőlem. (Hacsak nem számítjuk az elég intenzív bosszankodásomat Emese dacos, hisztis, hirtelen, hebehurgya jelleme miatt.)
Visszakanyarodva Héterdő, az Ólomerdő és lakóik leírásához: az ilyen történetek miatt imádok magyarul olvasni. (És kapok mindig a fejemhez, hogy mennyivel több magyar könyvet kellene olvasni és kevesebb fordítást.) Gördülékenyen követték egymást a mondatok és a leírások elém festettek minden helyet, ahol jártam a szereplőkkel, színesen, szikrázóan, részletgazdagon jelentek meg a képzeletemben a szavakkal rajzolt tájak, részletek. Egyszerűen csak nagyon szép ez a szöveg.
A szereplőkről is érzékletes képeket festett, azonban úgy éreztem, mindenképp szükségem lesz a folytatások elolvasására ahhoz, hogy megértsek bizonyos dolgokat, motivációkat, jobban megkedveljek szereplőket, kicsit alaposabban összekeveredjenek az egyes világok.
(Szóval nem kérdés, hogy el fogom-e olvasni a hátralévő négy történetet.)
Visszatérve a megkedvelendő szereplőkre... Az emberek kicsit túlságosan Hűbele Balázs módjára látszottak viselkedni, én személy szerint eléggé megrettentem, ahogy belegondoltam, milyen lenne egy szál hátizsákkal - vagy épp anélkül - nekiindulni valami - majdnem - teljesen ismeretlennek, bele minden sűrűjébe, egyenesen a gonosz elé, leszamilesz. Néha kicsit alaposabban átgondolhattak, megfigyelhettek volna dolgokat. Talán ezért kedveltem jobban például a Firtos-Tartód párost, vagy éppen Firenét. Rabonbánról még nem tudom eldönteni, hol áll nálam a népszerűségi listán, főleg az Emesével való utolsó jelenete miatt. Még a története sem kerek, szóval ő a kérdőjel nekem egyelőre.
Sokfelé elkanyarodhatnék - azt hittem, majd alig tudok valamit írni, most meg milyen sok összevissza gondolat kívánkozott ki -, de inkább minél előbb sort kerítek az Üveghegy olvasására, hogy határozottabb vélemény tudjak kialakítani a most még homályos részletekről.
Összességében nagyon szerettem olvasni az Ólomerdőt, jó volt bolyongani a mesevilágában, elmélázni, milyen lenne félig tündérnek lenni, kötelezően betartani az ígéreteket, része lenni valami különlegesnek és egyben félelmetesnek...
Mindenképpen kedvenccé nyilvánítom a könyvklub eddigi olvasmányai közül.
Régóta várólistás volt a könyv, azután pár éve megkaptam Izoldától ajándékba, de valahogyan csak csücsült a polcon. Lehet, hogy közrejátszott az olvasás halogatásában, hogy miután megjelent a gyönyörűszép külsejű átdolgozott kiadás, akkor már inkább azt terveztem elolvasni.
És itt jutunk a jelenbe (vagyis inkább közelmúltba), ahol is sehogyan sem sikerült megszereznem az új kiadást - az meg egyelőre furcsának tűnik, hogy megvegyem, mikor már van belőle egy régebbi kiadású példányom -, így a régebbi verziót olvastam.
De örömmel láttam utánaolvasáskor, hogy érdemes lesz legalább elolvasni az átdolgozott verziót, mert olyan dolgok kerültek kihúzásra belőle, amik szerintem sem képezik szerves részét a történetnek, legalábbis teljesen jól működhet nélküle.
Éééés a zagyválás után írok a történetről is!
Amit legelőször realizáltam, hogy én szinte egyáltalán nem olvastam eddig urban fantasy-t. (Ahogy korábban írtam, fantasy-t is csak alig-alig.) A Molyon kilistázva az urban fantasy-kat, megkaptam eddig olvasottnak a műfajban a Harry Pottereket, meg egy-két young adult-kötetet.
Ennek köszönhetően igazán új élmény volt egy ilyen történetet olvasni. Ahol a főhős egyik pillanatban rajzórán ül, majd a másikban "macskát teremt", nem beszélve arról, hogy kiderül, milyen másik világ rejtőzik a normális, emberi világon túl.
Természetesen azt a világot szerettem jobban. Főleg a helyszínt - és annak leírását! -, de a szereplők is élőbbek, különlegesebbek voltak. Valahogyan a jellemük is árnyaltabb volt, élőbbek voltak a fejemben, intenzívebb érzelmeket voltak képesek kiváltani belőlem. (Hacsak nem számítjuk az elég intenzív bosszankodásomat Emese dacos, hisztis, hirtelen, hebehurgya jelleme miatt.)
Visszakanyarodva Héterdő, az Ólomerdő és lakóik leírásához: az ilyen történetek miatt imádok magyarul olvasni. (És kapok mindig a fejemhez, hogy mennyivel több magyar könyvet kellene olvasni és kevesebb fordítást.) Gördülékenyen követték egymást a mondatok és a leírások elém festettek minden helyet, ahol jártam a szereplőkkel, színesen, szikrázóan, részletgazdagon jelentek meg a képzeletemben a szavakkal rajzolt tájak, részletek. Egyszerűen csak nagyon szép ez a szöveg.
A szereplőkről is érzékletes képeket festett, azonban úgy éreztem, mindenképp szükségem lesz a folytatások elolvasására ahhoz, hogy megértsek bizonyos dolgokat, motivációkat, jobban megkedveljek szereplőket, kicsit alaposabban összekeveredjenek az egyes világok.
(Szóval nem kérdés, hogy el fogom-e olvasni a hátralévő négy történetet.)
Visszatérve a megkedvelendő szereplőkre... Az emberek kicsit túlságosan Hűbele Balázs módjára látszottak viselkedni, én személy szerint eléggé megrettentem, ahogy belegondoltam, milyen lenne egy szál hátizsákkal - vagy épp anélkül - nekiindulni valami - majdnem - teljesen ismeretlennek, bele minden sűrűjébe, egyenesen a gonosz elé, leszamilesz. Néha kicsit alaposabban átgondolhattak, megfigyelhettek volna dolgokat. Talán ezért kedveltem jobban például a Firtos-Tartód párost, vagy éppen Firenét. Rabonbánról még nem tudom eldönteni, hol áll nálam a népszerűségi listán, főleg az Emesével való utolsó jelenete miatt. Még a története sem kerek, szóval ő a kérdőjel nekem egyelőre.
Sokfelé elkanyarodhatnék - azt hittem, majd alig tudok valamit írni, most meg milyen sok összevissza gondolat kívánkozott ki -, de inkább minél előbb sort kerítek az Üveghegy olvasására, hogy határozottabb vélemény tudjak kialakítani a most még homályos részletekről.
Összességében nagyon szerettem olvasni az Ólomerdőt, jó volt bolyongani a mesevilágában, elmélázni, milyen lenne félig tündérnek lenni, kötelezően betartani az ígéreteket, része lenni valami különlegesnek és egyben félelmetesnek...
Mindenképpen kedvenccé nyilvánítom a könyvklub eddigi olvasmányai közül.
Örülök, hogy tetszett! :) Kíváncsi lennék, hogyan teremt macskát Emese, ez az új kiadásban nem szerepelt ugyanis.
Négy részes lesz? Úgy tudtam három.
Vegazus, majd holnap bescannelem azt a pár oldalt a könyvből és elküldöm a levlistán!
Judy: igen, három, de úgy jön ki, hogy egy az Ólomerdő, azután az Üveghegy két kisregény, és a harmadik kötet is két kisregényt tartalmaz, így jön ki a három könyvben öt történet. (Azért írtam úgy, hogy el fogom olvasni a következő négy részt is.)