(V)egyesegyedül

Most épp a koromfekete és az indokolatlan lámarózsaszín között.

Amikor az ébredés első perceiben egymást előre lökdösve megrohannak a jelenbéli és jövőbeni gondok, az szurokfekete, de legfeljebb is csak lehunytszem-fekete, alaktalan foltokkal.
Azután az eszmélés előrehaladtával érkezik a szürkület, váramunka-egérszürkeség, s az álomfeketébe való visszaalvás hiábavaló erőltetésével a muszájszürke is megjelenik.
Tökéletes szín a reggeli robotmozgásokhoz, víz, öltözék, mithagyokitthon...

De az ajtón kilépve megérkezik az alattomos színkavalkád, s hangulattól függ, melyik idomul, s keveredik, s melyiket tilolja le a betonszín.
És a zene! Mindennél jobb szürkeszétpacsmagoló.
Máris égkékség, lombzöldelet, reménysárgulás, várakozáspír...

Majd újra monotonszürke, kattintgatás-színtelenség.

De aztán égzengés-sötétség, fátyolos esőfehérség, új levegő, derülő gondolatok...
Egy már nem is várt, semmitmondóságában is kedves üzenet egy (akár piszkosszürke, akár dinnyepiros)verseskötet tulajától és a szivárványszínű ikerdialóg...

S már be is lopódzott a gondotűző, gondolattalan, felhőszínű (láma)rózsaszín.

[Aztán persze ólomfáradtra színeződés és a gondok visszavágnak.
Segond, a félelmessötétben újra rózsaszínre futom magam.]