(V)egyesegyedül

Harmadik Mini-könyvklub 3 bejegyzés, mégpedig Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényéről.
Régóta várólistás volt a könyv, azután pár éve megkaptam Izoldától ajándékba, de valahogyan csak csücsült a polcon. Lehet, hogy közrejátszott az olvasás halogatásában, hogy miután megjelent a gyönyörűszép külsejű átdolgozott kiadás, akkor már inkább azt terveztem elolvasni.
És itt jutunk a jelenbe (vagyis inkább közelmúltba), ahol is sehogyan sem sikerült megszereznem az új kiadást - az meg egyelőre furcsának tűnik, hogy megvegyem, mikor már van belőle egy régebbi kiadású példányom -, így a régebbi verziót olvastam.
De örömmel láttam utánaolvasáskor, hogy érdemes lesz legalább elolvasni az átdolgozott verziót, mert olyan dolgok kerültek kihúzásra belőle, amik szerintem sem képezik szerves részét a történetnek, legalábbis teljesen jól működhet nélküle.

Éééés a zagyválás után írok a történetről is!
Amit legelőször realizáltam, hogy én szinte egyáltalán nem olvastam eddig urban fantasy-t. (Ahogy korábban írtam, fantasy-t is csak alig-alig.) A Molyon kilistázva az urban fantasy-kat, megkaptam eddig olvasottnak a műfajban a Harry Pottereket, meg egy-két young adult-kötetet.
Ennek köszönhetően igazán új élmény volt egy ilyen történetet olvasni. Ahol a főhős egyik pillanatban rajzórán ül, majd a másikban "macskát teremt", nem beszélve arról, hogy kiderül, milyen másik világ rejtőzik a normális, emberi világon túl.
Természetesen azt a világot szerettem jobban. Főleg a helyszínt - és annak leírását! -, de a szereplők is élőbbek, különlegesebbek voltak. Valahogyan a jellemük is árnyaltabb volt, élőbbek voltak a fejemben, intenzívebb érzelmeket voltak képesek kiváltani belőlem. (Hacsak nem számítjuk az elég intenzív bosszankodásomat Emese dacos, hisztis, hirtelen, hebehurgya jelleme miatt.)
Visszakanyarodva Héterdő, az Ólomerdő és lakóik leírásához: az ilyen történetek miatt imádok magyarul olvasni. (És kapok mindig a fejemhez, hogy mennyivel több magyar könyvet kellene olvasni és kevesebb fordítást.) Gördülékenyen követték egymást a mondatok és a leírások elém festettek minden helyet, ahol jártam a szereplőkkel, színesen, szikrázóan, részletgazdagon jelentek meg a képzeletemben a szavakkal rajzolt tájak, részletek. Egyszerűen csak nagyon szép ez a szöveg.
A szereplőkről is érzékletes képeket festett, azonban úgy éreztem, mindenképp szükségem lesz a folytatások elolvasására ahhoz, hogy megértsek bizonyos dolgokat, motivációkat, jobban megkedveljek szereplőket, kicsit alaposabban összekeveredjenek az egyes világok.
(Szóval nem kérdés, hogy el fogom-e olvasni a hátralévő négy történetet.)
Visszatérve a megkedvelendő szereplőkre... Az emberek kicsit túlságosan Hűbele Balázs módjára látszottak viselkedni, én személy szerint eléggé megrettentem, ahogy belegondoltam, milyen lenne egy szál hátizsákkal - vagy épp anélkül - nekiindulni valami - majdnem - teljesen ismeretlennek, bele minden sűrűjébe, egyenesen a gonosz elé, leszamilesz. Néha kicsit alaposabban átgondolhattak, megfigyelhettek volna dolgokat. Talán ezért kedveltem jobban például a Firtos-Tartód párost, vagy éppen Firenét. Rabonbánról még nem tudom eldönteni, hol áll nálam a népszerűségi listán, főleg az Emesével való utolsó jelenete miatt. Még a története sem kerek, szóval ő a kérdőjel nekem egyelőre.
Sokfelé elkanyarodhatnék - azt hittem, majd alig tudok valamit írni, most meg milyen sok összevissza gondolat kívánkozott ki -, de inkább minél előbb sort kerítek az Üveghegy olvasására, hogy határozottabb vélemény tudjak kialakítani a most még homályos részletekről.
Összességében nagyon szerettem olvasni az Ólomerdőt, jó volt bolyongani a mesevilágában, elmélázni, milyen lenne félig tündérnek lenni, kötelezően betartani az ígéreteket, része lenni valami különlegesnek és egyben félelmetesnek...
Mindenképpen kedvenccé nyilvánítom a könyvklub eddigi olvasmányai közül.

Újabb, második, februári Mini-könyvklub 3 bejegyzés, ezúttal Sara Raasch Hó mint hamu című könyve volt soron.

Újabb trilógia, hajjaj.

Viszont most szerencsém volt, mert a Tövisek hercege folytatásait talááán elolvasom, azonban a Hó mint hamu egyértelműen kíváncsivá tett. Annak ellenére, hogy nehézkesen indult a kapcsolatunk, a könyv elején akármennyire és érdekesnek tartottam a felcsillantott világot Évszak-királyságokkal és Ritmus-királyságokkal, amíg össze nem állt a kép, addig nem voltam meggyőzve, hogy jó lesz ez nekem.

Az a helyzet, hogy nekem, mint fantasy-t szinte egyáltalán nem olvasónak, ez tetszett. Az sem baj, ha a fantasy világában jártasabbak most megköveznek, nyilván egy Gyűrűk Urához képest ez kutyafüle, de tulajdonképpen az elvárásaimnak megfelelt. Érdekes volt, szinte végig fenn tudta tartani a figyelmemet - kivéve azoknál a részeknél, ahol hajat téptem, és ahogy láttam, sok más könyvklub-tag is -, kíváncsivá tett a további történésekre... Szóval kellőképpen szórakoztatott.

Ami tetszett a történetben, az helyszín, a világ. Az egymás mellett éldegélő Évszak-királyságok bennük a különböző évszakokkal (a Ritmus-korályságokról sok minden nem derül ki, ahogy pedig Cordell szerepel, hát azt hagyjuk.). Azonban a varázslat, mágiaszter, Romladás részek annyira nem hatottak meg, még ha kellettek is a történethez, talán a későbbiekben ezt is jobban megkedvelem.

Tetszett, hogy olvasmányos volt, sodró lendületű, egyedül az egy idő után felbukkanó folyamatos, felesleges ismétlések akasztották meg ezt a lendületet, de mivel néha el-elkalandozott a figyelmem olvasás közben, végül nem is volt olyan nagy baj, hogy Meira többször elmondta ugyanazokat a dolgokat. (Bár a Tövisek hercege lett volna ilyen szájbarágós...)

Egyébként, mivel olyan kevés young adultot olvasok, óhatatlanul is a nemrég olvasott Éhezők viadala jutott eszembe párhuzamként a könnyvvel. A fiatal szereplők miatt, a fiatal főhős lány gondolatai miatt a fiúkról... Ezek voltak azok a bizonyos hajtépős részek, a félmeztelen fiúk látványa miatti pirulás, a csók leírása és jellemzése, a sok hiszti a feleslegességről, komolytalan feladatokról, bábságról, mindenféléről. Ja és persze Meira első küldetésénél is ráncoltam a homlokom, egy iciripicirit hiteltelenre sikerültek ott a dolgok.

No mindegy, hála égnek a könyv végére Meira összekapta magát és tényleg felnőtt a feladatokhoz.

Ahogy így elgondolkodom, szerintem azért jó ez a könyv, mert kedvet csinál a fantasy olvasáshoz, ami nem utolsó szempont; könnyen befogadható, nincs telezsúfolva túl sok különleges lénnyel, varázslattal, de nem is unalmas, a kategóriájában jó kis olvasmány, ha a Tövisek hercegére 4-est adtam, erre 4,5-öt adok értékelésként.

Az úgy volt, hogy idén próbálkozom valamiféle tűnés a komfortzónából mentalitás szerint élni, és az egyik ilyen pillanatomban gondolkodtam egy esetleges, valamiféle könyvklubba történő jelentkezésről, majd rábukkantam a Mini-könyvlubra, annak is harmadik fordulójára, amelyben most fantasy könyvek vannak soron, januárban konkrétan a Tövisek hercege. Én aztán nem vagyok egy fantasy olvasó, szóval a könyvklub + fantasy kulcsszavak tökéletes komfortzóna elhagyásnak bizonyultak.

No de a Tövisek hercege. Semmit, de semmit nem tudtam erről a könyvről, mielőtt olvasni kezdtem. Azután kiderült, hogy sorozat, ami rossz is lehetne - ha felidézném, hol tartok még mindig a Trónok harca sorozat olvasásában... -, de tulajdonképpen ez egy igen olvasmányos, sodró lendületű történet volt, úgyhogy talán még 2 rész belőle nem lesz túl nagy falat. Mert azt gondolom, elolvasni el fogom őket, a miért, az már fogósabb kérdés. Mert biztosan nem a főhős megnyerő alkata miatt.
A történet főhőse ugyanis egy nagyképű, pökhendi, nagyravágyó, látszólag mindenféle alázatot nélkülöző tizenéves suhanc hercegecske, aki rögtön a regény elején több száz ember lemészárlása után mutatkozik be az olvasóknak. Azután fokozatosan kiderül, hogy mi is az ő története, mi motiválja, mi hajtja előre - bár néha már ő sem lehet biztos benne, hogy mit is akar és vajon minden gondolata, szándéka a saját elméjének szüleménye-e -, többé-kevésbé kirajzolódik az ő és a körülötte lévők alakja...
Az egyik szívfájdalmam az volt a regénnyel kapcsolatban, hogy lehet, hogy én vagyok csökkent értelmű medvebocs, de nekem nem igazán állt össze pontosan, hogy mikor játszódik a történet, hogyan jutottak el ide az emberek, kik az Építők, Útcsinálók stb. Szerencsére a remek, humoros, szidalmakkal és káromkodásokkal teli párbeszédek kárpótoltak a háttérismereteim bővítésének hiánya miatt. Zseniális riposztok és odamondogatások tarkították az egész könyvet. És nyilván remekül össze van ez rakva, mert voltak csavarok is, valamint amikor valami már nagyon nem állt össze, akkor hirtelen választ kaptam rá és megkönnyebbülten a homlokomra csaphattam.
A másik dolog, ami egyáltalán "nem hatott meg" az a szörnyetegek és egyebek vonulata, leucroták, nekromanták, álomboszorkány... Pedig attól tartok, pont ez a fantasy-rész. Nekem pedig sokkal jobban tetszett a könyv eleje, amikor még csak úton voltak a testvérek, Jorg herceg visszaemlékezései, a humoros párbeszédek... Szóval hullámzott az egész, hogy aztán a végén azért úgy fejeződjön be, hogy kíváncsi legyek a folytatásra, több részletre a múltról, a Széthullott Birodalomról és még talán arról is, hogy hogyan nő majd Jorg hatalma.

Ha értékelésre kerül a sor, megelőlegezek mondjuk 5 pontból 4-et, mert tényleg nem volt ez rosszul megírva, még ha tényleg elég gyakorlatlan olvasó is vagyok a műfajban ennek megítéléséhez. Fantasy-t olvasni mindenesetre kihívás a sok szépirodalom és egyéb műfaj után és kíváncsian várom a további olvasmányokat.